Rendhagyó bejegyzés következik. Egyik kedves olvasóm, Kovács-Bodaki Zsuzsa abban a szerencsés helyzetben volt, hogy élőben látta a dortmundi csodát a Bajnokok Ligája-negyeddöntőjé­ben. A "poroszok" által bemutatott hihetetlen fordítás kedvenc csapatom, a Manchester United '99-es BL-döntőjét idézte. Az ilyen pillanatokért lehet csak igazán szeretni ezt a sportágat. No de nem szaporítom tovább a szót, jöjjön Zsuzsa beszámolója képekkel illusztrálva, amit ezúton is köszönök neki!

Április 9-én este, lelkemet és testemet is szép sárga-fekete ünneplőbe öltözve elindultam Dortmundba, a Borussia Dortmund-Malaga BL negyeddöntőre. Abba a Dortmundba, ahol a BVB nem csak egy focicsapat, hanem egy életforma, szinte vallás. Minden körülöttük forog, nem találni olyan sarkot, sem a kül- sem a belvárosban, ahol valami ne emlékeztetne a csapatra. Persze, ha kicsit a focin túlra tekintünk, megértjük a miértet. Ruhr-vidék, bezárt bányák és üzemek, magas munkanélküliség, a város egyetlen öröme a sárga-feketék, akik az utóbbi időben valóban sok boldogságot okoztak a híveiknek. Igaz, a bajnokságban húsz ponttal lemaradva a Bayern Münchentől "csak" másodikak a tabellán, de üsse kő, majd jövőre javítunk.

Viszont a BL-ben még veretlen a csapat, olyan együtteseket utasított maga mögé és lett csoportelső a selejtezőben, mint a Real Madrid, Manchester City vagy a nagy múltú holland Ajax Amsterdam. A tizenhat között is könnyedén letudta a Donyecket. És most itt állok a szentély, az Signal Iduna Park előtt, hogy megnézzem a Malaga elleni negyeddöntő visszavágóját, melynek első meccsét Malagában csak 0:0-ra hoztuk. Veszélyes állapot! Ha kapunk egy gólt, arra kettővel kell felelni. A jegyem a híres, a helyiek által imádott, a vendégcsapatok által rettegett Süd Tribünre, a sárga-fekete falra szól. Itt már másfél órával hamarabb  hangolnak a legények, két vezérszurkoló egy pulpituson állva énekel, űzi-hajtja a szurkolókat. Még csak körülbelül tízezer ember foglalta el a helyét, de olyan a hangzavar, mintha már a megengedett 65000 szurkolna. A maréknyi, úgy 5000 malagait számláló vendégszektornak esélye sincs.

20:40, bevonulnak a csapatok, a hangorkán szinte elviselhetetlen. Magával ragad, muszáj neked is részt venned, énekelni, fütyülni, idegen emberekre rámosolyogni, azzal a bennfentes mosollyal, hogy "igen, mi itt vagyunk, mi vagyunk a kiválasztottak".

20:45, a labda elindul 90 perces útjára. Én még egy kicsit mindig hitetlenkedve nézek magam elé, nem igazán akarom elhinni, hogy itt vagyok, de aztán a valóság felébreszt. Rosszul játszunk. Az első 15 percben szinte nem jutottunk túl a felezővonalon. A malagaiak nagyon felkészültek belőlünk, megfojtják a játékunkat, olyan szorosan védik az embereinket, hogy szinte levegőhöz sem jutnak. Aztán a 25. percben bekövetkezik az, amitől tartottunk. Joaquín megszerzi a vezetést a vendégcsapatnak. Egy pillanatra megfagy a levegő a stadionban, de tényleg csak egy pillanatra. A következő másodpercben újra sok ezer torokból zeng a "Heja Borussia". A játék képe még mindig nem változik jelentősen. Szenvedünk, rengeteg az eladott labda, idegesen játszunk. Én magamban fohászkodom, hogy legalább egyenlítsünk ki a szünet előtt. Robertünk, a Lewandowski meghallja imáimat és szinte a semmiből egyenlít a 40. percben. Kifújom magam, ez nagyon kellett.

Még 45 perc, még annyi időnk van, hogy legalább egy gólt rúgjunk és 15 év után újra bejussunk a legjobb négy közé a Bajnokok Ligájában. Győzni kell, a döntetlen nem elég! Jobban játszunk, de ez még mindig nem az én csapatom, még mindig nem azt a focit játszuk amivel megszerettettük magunkat Európával. Igaz, van néhány helyzetünk, de azokat pazarlóan elpuskázzuk. Nézem a stadion óráját: már csak 15 perc, már csak ennyi időnk van. Aztán nyolc perccel a vége előtt a hidegzuhany. Eliseu egy kontrából újra vezetést szerez a vendégeknek. Úgy érzem magam, mint akit fejbe vertek. Kiszárad a torkom, legszívesebben sírnék. A 86. percben már csak az jár az eszemben, hogy a kocsim a két kilométerre lévő parkolóban áll, ugyan minek várjam meg a végét, ennek a meccsnek és a továbbjutásnak úgyis annyi. Elindulok lefele, de egy fél emelettel lejjebb hívogat egy jó kis hely, ahonnan belátom az egész stadiont. Megállok, látom, hogy öt perc a ráadás, öt perc az élet. Ebben a pillanatban Hummels előrevág egy labdát, egészen az ötösig, Santana még elpasszolja, de Marco Reus időben érkezik és kiegyenlít. Vérnyomás 220, pulzus 140. Nem egészen egy percen belül hatalmas tumultus a malagai kapu előtt, mindenki csinálna valamit. A malagaiak felszabadítanának, a dortmundiak megpróbálják valahogy a kapuba juttatni a labdát. Anyááááám! Santana hosszú lába győz, valahogy a vonalon túlra tolja a golyót. A stadion felrobban, hihetetlen hangorkán, ölelkező emberek, sírás-nevetés.

Továbbjutottunk! Mi jöhet még? Mi tudja ezt még fokozni? Real? Barca? Bayern? Mindegy, jöjjön, akinek jönnie kell, mi és a csapat felkészülten várunk mindenkit. Egy biztos, életemben már sok focimeccsen voltam, de ez a mérkőzés örökre beívódik az emlékezetembe.

Az autómmal fél óráig tartott, míg kijutottam a parkolóból, no de kit érdekelt ez kérem?