A következőkben Harry Arter The Players' Tribune-ben megjelent írásának magyar fordítását olvashatjátok.
A nővér odafordult hozzám és így szólt: „Ma este találkozni fogsz a kislányoddal.”
Amíg élek, nem felejtem ezeket a szavakat.
A párommal, Rachellel épp akkor estünk be a kórházba. Az első gyermekünk két nap múlva született volna, de Rachel úgy érezte, hogy a baba hamarabb érkezik. Ezért gyorsan összecsomagoltuk a szükséges dolgokat és már szaladtunk is.
Hívtam a Londonban élő édesanyámat és mondtam neki, hogy szálljon vonatra és induljon Bournemouth-ba.
Amikor beértünk a kórházba a nővér megvizsgálta Rachel hasát, hogy lássa, hogy van a baba. Amikor meghallotta a szívverését, elmosolyodott. Bár a szívverését egy kicsit gyorsabbnak találta, ezért egy részletesebb vizsgálatot javasolt.
Aztán kimondta azokat a szavakat, mely örökre beleégett a memóriámba:
"Menj és hozd be Rachel cuccát. Ma este találkozni fogsz a kislányoddal.”
Amikor kimentem a kocsihoz a parkolóba szinte lebegtem az izgatottságtól. Nagy családból származom, öten vagyunk testvérek. Szerettem volna ugyanazt a szeretetet és őrületet megtapasztalni a saját családomban is. Amikor megragadtam a csomagot, arra gondoltam, hogy amint visszamegyek a kórházba, megváltozik az életem.
Körülbelül öt perc múlva értem vissza.
Amikor visszaértem a szobába Rachel zokogott. Össze volt törve. Nem értettem, hogy mi történt. Az orvos üres arckifejezéssel az arcán állt az ágy mellett.
Rachel így szólt: "Elment."
Ledermedtem. Nem értettem. Öt perccel korábban minden rendben volt. Arra készültünk, hogy találkozunk a kislányunkkal. Már volt neve, Renée. Volt szívverése. Öt perccel korábban még úgy volt, hogy pillanatokon belül megismerkedik a világgal.
Csak ezt ismételgettem az orvosnak: "Mondja el mi történt. Mondja el mi történt. Mondja el..."
Elmondta, hogy Renée meghalt az anyaméhben. A nővér nem a baba szívverését hallotta, hanem a párom szívverését. Azért volt olyan gyors.
A baba meghalt.
Nem igazán tudom elmondani, hogy utána mi történt. Teljes sokkban voltam. Arra emlékszem, hogy felhívtam az édesanyámat. Már a vonatállomáson volt, nagyon izgatott volt, amikor felvette a telefont. Meg kellett mondanom neki, hogy mi történt Renée-vel.
A legnehezebb rész ezután jött. Az orvosok elmagyarázták nekünk, hogy a terhességnek ebben a kései szakaszában az egyetlen lehetőség az, hogy Rachel természetes úton megszüli a Renée-t. Szavakkal nem tudom kifejezni, hogy Rachel milyen bátor volt. Soha nem éreztem még ilyen mély tiszteletet egy másik ember iránt.
Mindig tudtam, hogy a nőknek nagyobb a belső tartásuk, mint a férfiaknak, de soha nem szembesültem még az anyai bátorsággal, kitartással.
Nagyon hosszú 10 óra következett. Életünk legnehezebb 10 órája. Amikor az orvosok odahozták Renée-t, annyira sokkos állapotban voltam, hogy nem volt annyi lelkierőm, hogy kezembe fogjam őt.
Ezt sajnálom a leginkább.
Képtelen voltam felfogni, hogy valójában mi történt. Ilyen az emberi természet. Azt hiszed, hogy ilyen tragédiák csak mással történhetnek meg. Amikor pedig megtörténik, nem tudsz rá 'normális' módon reagálni.
Akkoriban azt mondogattuk egymásnak, hogy „Csak legyünk túl rajta és lépjünk tovább. Úgy teszünk, mintha ez az egész meg sem történt volna. Mintha egy szörnyű rémálom volna.”
Nem tudom, hogy miért reagáltunk így. Talán próbáltuk megvédeni magunkat a gyászban. Azért osztom meg ezeket másokkal, hogy akik elveszítették a gyermeküket, tudják, nincsenek egyedül a furcsa érzésekkel.
Arra vágytam, hogy azonnal elfelejtsem a tragédiát. Amikor visszamentem a házunkba, megszállottan pakoltam össze a babaszobában, ami Renée-t várta volna. De a fájdalom túl nagy volt, hogy csak úgy túllépjek rajta. Az a tény, hogy anno erre vágytam, ma már sokkol engem. Mert most már tudom, hogy soha nem akarom elfelejteni Renée-t.
Szerencsére ott volt a két legjobb barátom, Charlie Daniels és Simon Francis, akik segítettek nekem abban a kilátástalan helyzetben. Azonnal jöttek és mindent átpakoltak a babaszobából egy raktár-helyiségbe, mert tudták, hogy előbb-utóbb szükségünk lesz majd rájuk. El sem tudom képzelni, hogy milyen nehéz volt nekik csak úgy belecsöppenni ebbe a szörnyű helyzetbe. Igaz barátok!
A következő napok elmosódtak az emlékeimben. Fociztam, hogy azt az óriási fájdalmat legalább néhány órára el tudjam felejteni.
Három nappal Renée elvesztése után meccsünk volt a Manchester Uniteddel. A gondolataim máshol jártak, de mindenképp játszani akartam és Rachel támogatott ebben
Nem tudom, hogy ez volt-e a helyes döntés. De egy dolog motivált. Gyerekkoromban az idősebb nővérem hozzáment Scott Parkerhez, és amikor a West Hamben lépett pályára, akkor a gyerekük, a kis Parker felvette a mezét és megnézte az édesapja meccsét. Akkor azt gondoltam, hogy ez a legmenőbb dolog a világon. Nem is olyan régen még az ötödik vonalban játszottam. Most pedig a Manchester United elleni meccsre készültem. Aznap csak annyit akartam, hogy a kis Parkerhez hasonlóan Renée is büszke legyen az apukájára.
Amikor Rachel és én megérkeztünk a parkolóba, azt hittem készen állok. De amikor megláttam a Bournemouth-drukkereket a sáljaikkal, teljesen megbénultam. Képtelen voltam kiszállni az autóból. A csapattársaimon kívül senki nem tudta, hogy mi történt. És láttam a szurkolókat, akik mosolyogtak és izgatottan várták a meccset. Én pedig úgy éreztem, nem tudom megcsinálni.
De Rachel azt mondta, hogy legyek erős és tegyem büszkévé a családunkat. Életem leghosszabb útja volt az öltözőig vezető út. De amikor beléptem az ajtón, már nem éreztem magam egyedül. A menedzserünk, Eddie Howe hihetetlen volt. Megszervezte, hogy egy lelkész jöjjön az öltözőbe, ahol együtt imádkoztunk Renée-ért mielőtt kimentünk a pályára.
Nagyon érzelmes volt. Kimentünk és megnyertük a meccset, de ez lényegtelen volt. Renée-ért szerettem volna végigjátszani a találkozót. A mérkőzés után rengeteg támogatást kaptunk mindenkitől. Több mint 3000 üzenetet kaptam a világ minden tájáról.
Majd minden lecsendesedett és egyedül maradtunk a gyászunkkal. Aki valaha elveszítette a gyermekét, az tudja, hogy mit éreztünk. Egy idő után nem érkezett több üzenet és mindenki élte tovább az életét, ahogy korábban.
A sokk elmúlik és csak a szomorú valóság marad. Ez egy nagyon sötét időszak tud lenni.
Hogy őszinte legyek, akkor éreztem a legmélyebb gyászt, amikor Renée halála után egy héttel a West Brommal játszottunk idegenben. Karácsony volt és láttam a boldog családokat, amint az ünnepre készülődnek, teljesen sokkolt engem. A meccs előtti éjszakán próbáltam aludni a hotelben. Éjfél körül forróságot éreztem és azt, hogy a falak egyre közelebb jönnek hozzám. Kimentem a hotelből és egy hosszú sétát tettem Birminghamben és közben sírtam. Nem tudtam elkerülni, hogy újra és újra feltegyem magamnak a kérdést: miért pont ő?
Szerencsére, azon az estén hosszan tudtam beszélgetni a barátommal, Richard Hughes-zal, aki Bournemouth stábjához tartozott. Már attól megnyugodtam, hogy beszélgettünk. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy már egy beszélgetés is mennyire sokat tud segíteni. A gyász egy rendkívül bonyolult folyamat. Egy dolgot megtanultam Renée halálát követően, a szomorúság bármelyik pillanatban rád törhet. Ok nélkül. Úgy érkezik, mint egy hullám.
Mindenki, aki elveszíti a gyermekét, a maga módján próbálja feldolgozni a tragédiát. A foci csak részben segített nekem. Amikor először jött a szomorúság hulláma, akkor megpróbáltam nem törődni vele. Megpróbáltam távol tartani magam a fájdalomtól. Most már teljesen magamévá tettem, elfogadtam. Amikor valami miatt ideges leszek, mindig emlékeztetem magam: Renée létezett és én nagyon szerettem őt. Minden napot arra kell felhasználom, hogy büszkévé tegyem őt.
Az összes erőmet össze kellett gyűjteni ahhoz, hogy belenézzek abba a kicsi dobozba, ami a kandallónkon állt. Ez volt életem legnehezebb feladata. Ezt a dobozt emlékdoboznak hívjuk. A kórháztól kaptuk Renée halála után. Hónapokig tartott, amíg összeszedtem a bátorságomat, hogy kinyissam. Fotók voltak benne Renée-ről, egy kis lenyomat agyagból a kezecskéjéről és egy tincs a hajacskájából.
Óriási szeretetet éreztem valaki iránt, akivel soha nem találkoztam. Nehéz ezt elmagyarázni.
2016 júniusában Rachel megtudta, hogy a második gyermekünket várja. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor megtudtuk a baba nemét. Épp edzésen voltam, amikor megjött az email róla. Megkértem Rachelt, hogy mindenképp várjon meg, addig ne olvassa el.
Eljött az edzőpályára, hogy együtt olvassuk el a levelet. Volt egy kis mosoly az arcán, nem vagyok benne biztos, hogy tényleg megvárt az olvasással. Amikor megnyitottuk az emailt, akkor az állt benne, hogy kislányunk lesz.
Egy elképesztően boldog pillanat volt, amikor megtudtuk, hogy Renée-nek lesz egy húga. Rendkívül hosszú kilenc hónap volt, de minden aggodalmat és várakozást megért. 2017. február 17-én megszületett Raine Renée Arter.
Rachel császárral szült és minden olyan gyorsan történt. 10 percnek tűnt. Az orvos egyszer csak a kezében tartotta Raine-t, majd Rachel mellkasára tette. Hogy őszinte legyek, újra sokkot kaptam. Nézed ezt az icipici kisbabát és a szíved rengeteg szeretettel telik meg. És azt gondolod, hogy ő legszebb baba, akit valaha láttál.
Ez volt az életem legkülönlegesebb pillanata.
Amit a legkínosabb követett.
A családom tudta, hogy nagyon ideges vagyok a pelenkacsere miatt és amikor a nővérek ezt megtudták megvicceltek. Arra kértek, hogy az egész családom és a barátaim előtt cseréljem ki Raine pelenkáját.
A technikám szörnyű volt. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok. Próbáltak instrukciókat adni. A kezem remegett és...Hát ő, kakilt egyet. Szerencsére csak egy aprót. Köszönöm Istenem!
Sikerült helyrehoznom a dolgokat viszonylag nagy felhajtás nélkül. Pár nap múlva hazavittük Raine-t a nővére régi szobájába. Most is úgy gondolunk rá, hogy az Renée és Raine szobája. Az ő történetük összefonódik.
Remélem, hogy amikor Raine elég idős lesz, akkor meg fogja érteni, hogy mi történt és el fogja olvasni ezt a történetet és tudni fogja, hogy mennyire szeretjük őt és a nővérét.
Akkoriban egy aljas troll tweetje hatalmas figyelmet kapott a médiában, ugyanakkor ezrek kerestek meg engem vagy a családomat biztosítva a támogatásukról.
Soha nem fogom elfelejteni azt amikor Raine születése előtt négy nappal játszottunk a Manchester City-vel. Pep Guardiola odajött hozzám a lefújás után. Azt hittem, hogy csak kezet fog majd velem, de nem, a következőket mondta: "Sajnálattal hallottam, hogy mi történt és nagyon sajnálom. Nagyon szép hetet kívánok Neked."
Nagyon meghatódtam. Pep nemcsak egy nagy edző, hanem egy nagyszerű ember is.
Amikor Renée első születésnapja lett volna, idegenben játszottunk a Burnley-vel. A nyolcadik percben az egész stadionban felállva éltették a kislányomat. Még mindig megvan annak a meccsnek a felvétele. Olykor megnézem, hogy emlékeztessem magam arra, hogy Renée-nek mekkora hatása volt a világra és arra, hogy mekkora jóság lakozik az emberekben.
Ezt a felvételt örökre megtartom.
A szomorúság hullámai valószínűleg soha nem múlnak el, de én ezért hálás vagyok. Mert amíg ezek a hullámok élnek, addig Renée is tovább él.
Utolsó kommentek